Nem vagyok egy nagy animációs film rajongó, kinőttem ebből a kategóriából. Persze ha az alkalom úgy hozza, és nincs más, jó a szamár is. A Pixar legújabb alkotása a Ratatouille (Lecsó). A forgatókönyvírók hozzák a szokásos formájukat, a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló filmmel, vicces, szorakoztató, hepiendes. Nem érdemes sokat agyalni rajta, nem arra való. Mégis elkövettem ezt a hibát.
Kezdjük azzal, egyetlen szereplő sem igazán szimpatikus. Azon kellene izgulni, hogy egy finnyás patkány végül megvalósítja-e élete álmát, és szakáccsá, pontosabban séffé válhat-e. Nem árulok el nagy újdonságot, de sikerül neki. De hogyan? A film egyik tanulsága az is lehetne, hogy támogatók nélkül nem megy semmire az ember. Remy segítőtársa egy balfácán, aki a végén csak azért jut valahova, mert jó helyre született. Mindkettőjüket próbára teszi egy Ödipusz-komplexusos lelki sérült, aki mások fikázásában éli ki magát. Pozitív szereplő lenne, de nagyon gusztustalanra sikerült, a rágcsáló példaképe, aki kihírdette az igét: mindenkiből lehet szakács. Szegénynek nagyobb tokát sikerült kanyarítani, mint Lagzi Lajcsinak valaha is volt. Mire akarnak utalni? Aki szeret főzni, az sokat eszik, és olyan lesz, akár egy kövér disznó. És akkor még nem beszéltem az egyetlen (!) női szereplőről. Most akkor a nőknek a konyhában a helyük, vagy minden valamirevaló szakács férfi? Ő kénytelen a maximumnál is többet nyújtani ebben a férfiúk által uralt világban, keményen helytállva a nőiességét háttérbe szorítva. És aki a karrierjére próbál koncentrálni, annak ez a magánélet kárára megy, aztán a végén jól beválaszt a maradékból (a munkahelyéről, mivel ott tud egyedül ismerkedni). Ja, és a végén még eléggé hülyének is állítják be, mivel nem elég fantáziadús, csak „követi” a recepteket előírásszerűen.
Amint mondtam, nem kellett volna elkezdenem gondolkodni.
